Drága maga! Maga nagyon hiányzik nekem. Nem a szeszélyes, bolondos nő szól belőlem, inkább az a nőszemély hallatja mostan a hangját, akit csak maga ismer, és senki más. Remélem, titkon a szívében ezen apró tényre kellőképpen büszke, hiszen csak maga tudja igazán, hogy olykor-olykor kiállhatatlan a természetem. Tudja, amikor az elmém irgalmatlanul dühödtté válik holmi lényegtelen semmiségen, vagy éppen attól leszek ingerlékeny, hogy nem értem, miért nem értenek meg a nőtársaim. Holott tudva levő, hogy tiszta, érthető beszéddel adom közre a véleményemet. No, de ez most lényegtelen, mivelhogy más miatt fogtam levélírásba.
Szeretném a tudtára adni, hogy páratlanul jól szórakoztam délután, a telefonon történt évődésünk során. Maga el sem tudja képzelni, hogy mennyire oda vagyok magáért, amikor szavaiból, nevetéséből kiérződik az a fajta férfiasság, ami manapság ritkán található meg a másik nemben. Van magának fogalma arról, hogy evvel a kincsnek számító tulajdonságával mennyire boldoggá tesz engem?
Miután elköszöntünk egymástól, tudja mi jutott eszembe? Az a tóparti kis panzió, ahol már oly sokat megfordultunk magával. Ahol mindig van valami mulattság, ugyanakkor békében lehet az ember. Ó, hogy én mennyire szeretem, amikor még késő éjjel is felhallatszanak azok a szerelmes dalok… Minket ugyan nem zavar, miért is zavarna, ha alig alszunk, amikor együtt vagyunk…
Emlékszik arra a tél végi szombat délutánra, amikor a langy szellő kicsalta az embereket a sétányra? Fiatalokat, pici embereket, idősebbeket, egyszóval mindenkit aki élt és mozgott, akiknek már elege volt a télből. Akkor történt meg velem először, mindannak ellenére, hogy érzékeltem a nyitott terasz ajtón át beszűrődő beszéd, és madárcsicsergés elegyét, és mégis egy pillanat alatt puha álom ölelt körbe. Belegömbölyödtem a valótlan valóság oltalmazó karjaiba. A maga hangjára jöttem vissza, kérdezett tőlem valamit, amire én rögtön vissza is kérdeztem, mert bódultságomban nem értettem, hogy mit mondott. Maga azt kérdezte tőlem, feleségül megyek-e magához. Látja, ilyen bolondos tud lenni magával az élet. Hát hogy mehetnék férjhez magához férjes asszony létemre?
Nincs mit tennem, bevallom, sokszor eszembe jut az a délután. Valamint azon is sokszor töröm a fejem, hogy miképpen mehetnék magához. Már persze, ha még mindig akarja…
De elég legyen a fecsegésemből, a végén még magamra haragítom, ha badarságokat hordok össze.
Jöjjön haza minél hamarabb, mert mostanában nehezebben viselem, hogy maga mindig utazik a nagyvilágban. Tudom, tudom… Ez a dolga. Csak valahogy maga most különösen hiányzik nekem…
Várom a jöttét…
a maga Charlotte-ja
Kommentek